2011. szeptember 27., kedd

Művészet

Nem tudlak, hová tenni.
Nincs rád címkém. Rakogatlak
ide- oda. Ma a kishitű
zoknid volt rajtad, s ha egész nap
nem is, de este biztosan
abban a szerepben tetszelegtél.
S mielőtt megvádolnál az igazság
elferdítésével: én, az időt is szubjektíven
érzékelem... Azt gondolom, nincs okod
magad hibáztatni semmiért:

aki nem tömegcikk, nehéz
köztük élnie.

Magas fokú
önfeledtség. Kávékultúra,
egyszer élünk élet.
Mindez reflektorok
megvilágításában.
Ugy-e milyen szép?

2011. szeptember 19., hétfő

Emlék. Kép.


Többé nem menekülök a kudarc elől,
az emlékeim úgyis épp eleget torzítanak.
Valamilyen Dali féle szürrealizmus és Picasso féle
kubizmus jegyeit hordozzák magukban
-nem is értem-.
S ahogy az impresszionizmusban a
levegő mossa el szilárd körvonalakat,
az idő is akképpen dolgozik bennem.

Hiába törekszem minden szépet szalicillal
konzerválni. Átadom magam nálam
magasabb erőknek.

2011. szeptember 10., szombat

Anyu! Fogadj el!


Hányszor álltam már előtted,
könnybe lábadt lélekkel,
valami szilánkosra tört idealizmussal,
amit önmagamnak sem tudtam beismerni.
(utólag röhögnöm kell), mert Te, reflektálván
problémám valótlanul elvont mivoltára,
csak annyit szóltál:

- Fiam, menj és húzzál zoknit!

Rácsodálkoztál mizantróp hangulatomra,
pedig, míg más az utcán játszott, addig engem
apám tanított forrasztani.
(így, ha a szívem darabjait nem is,
de két drótot össze tudok hermetikusan illeszteni).

Egy béka volt a barátom, miután elhunyt,
két hörcsög. Aztán, hogy nem haljon meg az,
aki a legközelebb áll hozzám,
plüssállatokra voksoltam.

Emlékszem, egyszer gilisztákat akartam
tenyészteni. Egy borkánba tettem őket,
hiába mondtátok, hogy szegények
hímnősek, és nem fognak így szaporodni,
én egy társadalmat alkottam
nekik.

Persze megfulladtak.

Ezután megengedtétek, hogy halott
állatokat boncolgassak.
(most már értem, milyen meggondolásból-
őket nem lehet megölni).

Mindazonáltal, Te vagy a kedvenc
Édesanyám! És leírhatatlan,
amit irántad érzek...