tudom. S ugyanakkor átkozottul üres is.
Mert nem tudom, hogy ki vagyok,
honnan, merre?! Ez nem én vagyok.
S mi régen menedéknek tűnt, ma szánalom.
Minden nappal egyre több lesz.
Sorok, szótagok egy börtönfalon.
Önvád, és önsajnálat, anno magam
ezért hülyének tituláltam. Ma?
Semmi. Elhagyatott
mező sarkában, ülni kényszerít
valami, amiért Te most megvetsz.
(és ez a jó).
Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése