Hányszor álltam már előtted,
könnybe lábadt lélekkel,
valami szilánkosra tört idealizmussal,
amit önmagamnak sem tudtam beismerni.
(utólag röhögnöm kell), mert Te, reflektálván
problémám valótlanul elvont mivoltára,
csak annyit szóltál:
- Fiam, menj és húzzál zoknit!
Rácsodálkoztál mizantróp hangulatomra,
pedig, míg más az utcán játszott, addig engem
apám tanított forrasztani.
(így, ha a szívem darabjait nem is,
de két drótot össze tudok hermetikusan illeszteni).
Egy béka volt a barátom, miután elhunyt,
két hörcsög. Aztán, hogy nem haljon meg az,
aki a legközelebb áll hozzám,
plüssállatokra voksoltam.
Emlékszem, egyszer gilisztákat akartam
tenyészteni. Egy borkánba tettem őket,
hiába mondtátok, hogy szegények
hímnősek, és nem fognak így szaporodni,
én egy társadalmat alkottam
nekik.
Persze megfulladtak.
Ezután megengedtétek, hogy halott
állatokat boncolgassak.
(most már értem, milyen meggondolásból-
őket nem lehet megölni).
Mindazonáltal, Te vagy a kedvenc
Édesanyám! És leírhatatlan,
amit irántad érzek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése