A roncs

Hamis suttogásból építettem
Odút, pontos,
Geometriai elvek alapján, még
Ybl is megirigyelt volna, ha élne.

Ráfordított energiám
Olybá tűnik
Harci ellenállásba ütközött.
Arcul csapott ágyúk szele,
Dörgött még a Menny is, és
Nem is tartott soká,
Álló odúm előbb ingott, aztán
Lengett, majd egyetlen sóhajtással,

Magzatpózban
Eltávozott,
Gúnyolódva alkotóján...

Csend

Hogy olyan átkozottul szép tud lenni,

tudom. S ugyanakkor átkozottul üres is.

Mert nem tudom, hogy ki vagyok,

honnan, merre?! Ez nem én vagyok.

S mi régen menedéknek tűnt, ma szánalom.

Minden nappal egyre több lesz.

Sorok, szótagok egy börtönfalon.

Önvád, és önsajnálat, anno magam

ezért hülyének tituláltam. Ma?

Semmi. Elhagyatott

mező sarkában, ülni kényszerít

valami, amiért Te most megvetsz.

(és ez a jó).

Talán.

Amorf

Földrengés volt. Te voltál az

epicentrum. Elképzeltem, ahogyan

70 évvel ezelőtt vártál egy állomás

peronján. Csipkekesztyű volt rajtam, meg

egy pöttyös ruha. (mert az az igazi).

Rohantam, loholtam a karodba,

átöleltél, és jellegzetesen

megszuszmuszoltad

a nyakam, miközben csontjaimat

ropogtattad erős öleléseddel.

Vártál rám. Vágytál rám.

Nem kellett szólnunk sem.

És egy pillanatra nem voltál olyan

elérhetetlen.

S talán én sem voltam olyan elesett.

Aztán, mire észbe kaptam egy falka

kóbor eb kergetett, jól lehet, én nem

futottam előlük. De olyan boldognak tűntek.

Én meg egy marék álmot szorongatok csak.