Klastrom*

Négy gipszkartonfal, (eléggé

kopott), piszkos fehér (ez szó

szerint) nincsenek

ablakok, ajtók, rácsok, szabályok,

ellenben legalább a plafon mállik.

Ott vagyok a közepén, amióta

elítéltél. Csak egy nézés volt,

és kész... S én azt gondoltam:

-Ennyi!

Majd feleszméltem, magányosan,

sötét falak között. Tudod, hogy

mi bánt?! Egyetlen szóval ki-

és megválthatnál, ahogyan

magad is.

* Valami terjed a levegőbe.

Újabb klisé

Hiába hangoztatom az igazamat,

nem hiszi el, talán soha nem is

hitte, hogy lehet ő az egyetlen.

Hogy patkány módjára kapok

alkalmakon, mint, ahogyan írva

van abban a Wass Albert versben?!
Nem tudom.

Lefestett egy

fél- alkonyon. Az már bizonyos,

hogy az önkontrollt meg kell

sokszorozni, mert ilyenkor nem.
Nem így jó ez. Ebben az órában

(hisz minden relatív), elfog a

hiányérzet. Csak azt tudom,

hogy ha már látta

a könnyeimet- egy idióta

vigyor mögött is- egészen

közel áll hozzám.
Csak a szám, meg az ujjaim-

mintha csak klisékkel

dobálóznának-
Hé, hallod?!

-azért ennél sokkal több van:
érzés, meg mindenféle-.

Vajon látványosan nem

szokványost lát(ott) bennem?
Mit tett? Mit tettem?