Ijesztő kacagását
a vörös szemű múltak
visszhangozva hallom,
vagy csak hallani vélem.
Gyermeki ártatlanságomból
font fehér s már-már
koszosodó lepedőbe
próbálok kapaszkodni,
Félelemtől rajta nem
reszketve, mozgolódva.
Lánccal, cölöppel, ékkel,
ha kell lakatot is
veszek, csak állna
immár stabilan. S hogy
válna végre rutinommá
a jelennel foglalkozni.
Hová szaladsz, merre
sietsz?! Absztrakt massza,
szép pillanat... Egy marék
fénykép, mind odavész.
Célok, tervek, álmok és
szerelmek. Némelyikük beteljesül.
Meddő részük szívet szakít.
Minőséget! Varázslatot!
Nagy gyökeret, hőségben
enyhet adó lombokat,
s leveleket, a szélnek játékul!
Élet, amit én megélek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése