A lelkem egy szennyes kosár, melyben igencsak felgyűlt a mosnivaló. Könnyebb más lelkében kitisztítani valamit, mint a sajátunkban. A halom nő, és csak nő. Fel fog robbanni, vagy el fog égni. A tűz, ami bennem ég, gondot jelent. Megfékezhetetlenül terjed át mindenre. Fizikailag is megbetegít. Gyengül az immunrendszerem, végez velem hamarosan. Megfojt. Elértre a nyakamat is, már nem kapok elég oxigént. Nem, mintha nem tudnám elfogadni a halált... Szabadulásként értékelem. Sohasem értettem az embereket. Néhányan csak sejthalmazok, de szeretem őket, csak nem tudom felfogni a cselekedeteik ok- okozatát. Ők sem az enyéimet, pedig tudom, nem vagyok jobb náluk. Úgy kellene viselkedni egymással, hogy közben tudatosítani magunkban, hogy lehet, ma látjuk utoljára a másikat. Ma ölelhetjük meg, ma árulhatjuk el, milyen sokat jelent nekünk. Nincs holnap. Ez a pillanat van csak, mégis inkább hátat fordítunk, magunkba zárkózunk, a kulcsot pedig a világ túlsó felére hajítjuk és csodálkozunk, hogy nem találjuk. Belsőégés... Nem tudom eloltani. Csak egy kis racionalitás kellene hozzá, de nincsen... Kár, hogy nem árulnak a gyógyszertárban ép- elme kapszulát... egyet fizet- kettőt kap akcióval... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése